Egy hét nyaralás

Már egy pár hete szabadságon vagyok (vagy helyesebben kifejezve július közepétől nincs szerződésem augusztus végéig) és azt gondoltam, hogy majd most bepótolom az elmaradásomat a blogon. Na persze… Egy hétig Magyarországon voltam, a többi időt itthon (értsd Amegliában) töltöttem, de az idő valahogy nagyon elszaladt: szép időben természetesen tengerpart, esténként valamerre valami program mindig akadt, ha meg nem, legalább fagyizni meg sétálni mindig elmentünk, aztán végre elintéztem azokat az ügyeket, amiket már régebben el kellett volna (itt főleg a magyar jogosítvány elismertetésére gondolok, de megcsináltattam az adóbevallásomat is), tettem egy kört az üzletekben, mivel jó kis leárazások vannak, bár nem sokat vásároltam. Az utóbbi napok meg eléggé lekötöttek az olimpia jóvoltából is: vagy magyar vagy olasz érdekeltség szinte mindig volt. Most éppen Risztov Évának szurkoltunk párommal, aki annak ellenére, hogy olasz versenyző is volt (aki végül a harmadik helyen zárt), kijelentette, hogy a magyarnak szurkol, mert megérdemli, hogy nyerjen, így az utolsó 500 métert szinte mi is végigúsztuk Risztov Évával, akinek ezúton is gratulálunk a gyönyörű teljesítményért!

Az utóbbi hetek egyébként még nyaralásunk megtervezésével is teltek, mivel miután lefoglaltuk a repülőjegyet és az autót is kibéreltük, párom közölte, hogy az egész út megszervezése az én feladatom, ő majd csak a helyszínen akarja megtudni a programot (mentségére szóljon, hogy elég sok munkája volt még). Ennek egyrészt örültem, mert mindig is tetszett az utazásszervezés (másoddiplomámat idegenforgalom és szálloda szakon szereztem volna meg, ha nem jövök ki Olaszországba, így viszont már nem írtam meg a szakdogát), másrészt meg szép kis felelősség, mivel eddig csak egyszer nyaraltunk együtt: tavaly Bretagne-ban és mert idén nem egy olcsó országot választottunk. Úticélunk Norvégia (igen, gyakorlatilag elmenekülünk Olaszországból, a tömegből és a melegből), annak is délebbi része, gyakorlatilag Bergen, Oslo, Stavanger városok és néhány fjord, vízesés és minden, ami belefér ebbe a hétbe. Indulás holnap a pisai reptérről egyenesen Haugesundba, így egy hétig biztos nem leszek a blogon. A következő bejegyzésig kellemes nyarat mindenkinek!

Naplemente Portovenerében

Már néhány hete, hogy elugrottunk ismét Portovenerébe. A környékünkön rengeteg csodás hely van, de sokan, akik itt laknak, úgy hozzászoktak, hogy nem is mennek el újra ezekre a helyekre akár évekig (évtizedekig). Mi viszont úgy gondoltuk, hogy bizonyos időközönként igenis újra felkeressük ezeket a helyeket: a Cinque Terrére általában tavasszal vagy ősszel megyünk, elkerülvén a turisták invázióját. Portovenere is gyönyörű, de nyáron szintén sok turistával. Mi azt gondoltuk ki, hogy mivel még sose láttuk a naplementét ott, jó alkalom lenne megnézni. Felpakoltunk tehát szendvicsekkel és innivalóval és felpattantunk a scoterre. Ez elég jó megoldás volt így válság idején: nem kellett drága étteremre költeni, csak a fagyira és egy fantasztikus helyen nézhettük meg a naplementét! Sétálgatás közben megszületett az ötlet a következő alkalomra is: egy picit korábban menni és a szikláknál fürdeni egyet a vízben, naplemente és vacsi előtt, ahogy azt néhányan most is tették.

A szép élmény mellett mi a tanulság? Újra felfedezni olyan helyeket a közelben, ahol már régebben jártunk vagy egy másik időpontban, más formában meglátogatni. (Persze tisztában vagyok vele, hogy mi ebből a szempontból igencsak szerencsés részen lakunk, de itt is sokan elmennek ám a szépségek mellett.)

A londoni olimpia olasz szemmel

Mivel Olaszországban élek, könnyebb az olaszok olimpiai szereplését követni, mint a magyarokét. Persze próbálok nem lemaradni a magyarok szerepléséről sem, legalább interneten követni az eseményeket. De nézzük csak, milyen elvárásokkal is vágtak neki az olaszok ennek az olimpiának.

A korábbi olimpiákhoz képest kevés, 292 sportolóval indultak el (a ’92-es barcelonai olimpia óta nem volt ilyen kevés olasz versenyző). Rövid keresésem után arra nem találtam adatot, hogy hány aranyat várnak, viszont összességében legalább 25-26 érmet. Persze itt is megvannak azok a sportágak, illetve sportolók, akik éremesélyesek. Az egyik legnagyobb favorit Federica Pellegrini volt a gyorsúszásban, aki eddig messze elmaradt a várakozásoktól, de még javíthat. (Ő egyébként azért nem akarta vinni az olasz zászlót a nyitóünnepségen, mert másnap versenyeznie kellett. Na, a másnapi eredményei láttán akár vihette is volna a zászlót…). Egy másik nagy favorit a zászlóvivő tőröző Valentina Vezzali volt, aki bizonyos értelemben szintén csalódásnak bizonyult, mert “csak” bronzérmes lett, ami szerintem így is szép teljesítmény (főleg hogy már nem annyira fiatal), azért is mert az első két helyen is olaszok végeztek: Elisa Di Francisca és Arianna Errigo, az olasz női tőrözők tehát mindent elvittek egyéniben, amit lehetett.

Érmet vártak és aranyat nyertek az olasz férfi íjászok is csapatversenyben (ezt én is végigizgultam értük, valószínűleg életemben először néztem bele íjászversenybe).

Éremesélyes sportágak még az olaszoknak: női torna, ritmikus sportgimnasztika, kajak, gyaloglás, műugrás, női tenisz, férfi úszás (egyelőre a várakozáson alul), vízilabda, kerékpározás, röplabda, ökölvívás. Most hirtelen ezek jutottak eszembe, biztos van még egy pár meg persze mindig akad meglepetés is.

Érdekes dolog egyébként, amikor magyar versenyző is van meg olasz is. Az olasz kommentátor természetesen az olasz sportolónak szurkol, róla beszél. Ilyen volt például Szilágyi Áron és Diego Occhiuzzi döntője kardvívásban, ahol még az olaszok is elismerték, hogy nem volt mit tenni. A másik hasonló eset Gyurta Dániel 100-as döntője volt mellúszásban: az olasz folyton Fabio Scozzoliról meg az első helyezettről beszélt, míg én azt próbáltam ellesni, hányadik helyen van Gyurta.

Természetesen amikor nincs magyar versenyző az olaszoknak drukkolok és remélem, hogy mindkét ország sikeresen fog szerepelni ezen az olimpián.

Ötletek munkakereséshez Olaszországban

Már rögtön az elején le szeretném szögezni, hogy itt a saját tapasztalataimat, próbálkozásaimat írom le, ha valakinek van egyéb ötlete, véleménye, örömmel közzéteszem. Ezek az ötletek elsősorban olyanoknak szólnak, akik már itt, Olaszországban élnek és persze nagy eltérések lehetnek magán az országon belül is (nem ugyanaz Milánóban, La Speziában vagy Nápolyban munkát keresni) és attól függően, ki milyen munkát szeretne találni. A legfontosabb tényező a szerencse, szomorú ezt leírni, de tény. De nézzük, mit is tehetünk mi magunk?

• A szerencse után a legfontosabb az ismeretségi kör. Amikor két éve ideköltöztem, még nem is nagyon ismertem párom barátjait, de mindenfelé mondtuk, hogy keresek munkát és az elsőt tényleg így is találtam: bébiszitterkedés volt nyáron.
• Munkaközvetítők, azaz agenzie di lavoro. Nálam ez volt a másik, ami bevált. Persze sok felesleges kört lefut az ember, én is sok helyre beadtam az önéletrajzomat. Nem árt bizonyos időközönként újra és újra bevinni vagy ha egy nekünk való hirdetést látunk valamelyik ügynökségnél, megint elküldeni, mert rengeteg önéletrajzuk van és néha a megfelelő pillanat számít.
• Internetes hirdetések. Én a jobrapido.it-et használom, ez elég jól összegyűjti a többi oldalról a lehetőségeket.
• Jobcenterek. Általában minden nagyobb városban vannak jobcenterek, nálunk a szakszervezeteknél találtam. Ott egyébként ötleteket is adnak, merre lehet keresgélni (nem rossz, mert ismerik a környék adottságait).
• Munkaügyi központ. Az én esetemben nem volt sok értelme. Azt tanácsolták, hogy kopogtassak be cégekhez az önéletrajzommal és biztos sikerül majd valamit találnom, olyan talpraesettnek tűnök. Köszi a segítséget!
• Informagiovani. Ez is van általában a legtöbb városban. Faliújságra teszik ki a hirdetéseket (állás, albérlet), összegyűjtik az újsághirdetéseket is.
• Cégek honlapja. Nagyobb cégek honlapján nyomon lehet követni, hogy épp milyen munkára keresnek embert.
• Végigjárni a környék cégeit (éttermeit, szállodáit, stb). Igen, gyakorlatilag házalni. Felszerelkezni jó sok önéletrajzzal és magabiztossággal és meglátogatni azokat a helyeket, amelyek számításba jöhetnek. Előtte persze kutakodni kell interneten, melyik cég mivel foglalkozik, stb. Kicsit hosszadalmas és nekem nem nagyon tetszett ez a módszer, de nyerő lehet, mert sok cég nem is nagyon hirdeti meg az állást, inkább ismerősökön keresztül próbál meg embert találni és itt léphet be a “jó időben, jó helyen” faktor. Van, aki így talált munkát.
• Újsághirdetések. A mi környékünkön ennek sok értelme nincs, szinte semmi érdemleges nincs, de máshol beválhat. (Bolzanóban például így találtam munkát mind a kétszer.)
• Fiera vagy rendezvény. Az én esetemben Carrarában volt a Fiera del marmo, azaz márványvásár. Itt egyértelműen ez a húzóágazat (mármint a márvány) és idegennyelvtudással lehet valami kis eséllyel pályázni ezeknél a cégeknél. Egyik nap tehát elmentem a vásárra és szétosztogattam az önéletrajzomat pár cégnek + beszereztem egy listát az összes ezzel foglalkozó  cégről.
• Jobbörze. A mi környékünkön nincs, nagyobb városokban biztos van.
• Naprakésznek lenni, azaz képben lenni, mi történik a környéken. Nálunk például nemrég nyitottak egy bevásárlóközpontot, ahova természetesen sok embert vettek fel. Persze meg is hirdették az állásokat, de azért nem árt, ha már előre tudja az ember, hogy lesz egy ilyen lehetőség. Vagy azt se árt tudni, ha egy nagyobb cég a csőd felé tart vagy sok embert cassa integrazione-ra tett, hogy elkerüljük a ciki helyzetet, hogy bevisszük az önéletrajzunkat, hátha …
• Ha van ismerősünk, aki nemrég talált munkát, kérdezzük meg, hogy találta, sose lehet tudni, lehet, hogy valami új ötlettel szolgál.
  
  
  Most így hirtelen ezek a módszerek jutottak az eszembe. Várom a ti tapasztalataitokat is!
  

  
  
  
  
  
  
  

Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?

Ez a kérdés (hasonlat) jutott eszembe valamelyik nap, amikor kicsit fáradtan este ledőltem a heverőre pihenni. Mert ugye pár hónappal ezelőtt még úgy éreztem magam, mintha be lennék zárva valami kalitkába, persze csak képletesen: munkalehetőség a környéken szinte semmi, én a call centerben válaszolgatok a hívásokra, egyre kevesebb kedvvel. Aztán egyszer csak azt mondtam, hogy elég. Valahogy éreztem, hogy ha most nem hagyom ott a call centert, akkor ottragadok akár évekre, mint ahogy sokmindenkit láttam és csak egyre kiégettebb leszek. Valami azt súgta, hogy ez a megfelelő pillanat. Aztán hogy tényleg megérzés volt-e vagy pedig az “ennél már csak jobb lehet”-érzés adott magabiztosságot és ezáltal úgymond bevonzottam a lehetőségeket, nem tudom. A lényeg, hogy mint az előző blogbejegyzésben is írtam, délelőttre találtam munkát. Pár hete pedig délutánra is, bár csak alkalmit, azaz csak egy pár hétre, de most ez is jó. És amikor megvolt már mindkét munka, az egyik hétvégére beesett egy harmadik is. Na, akkor már tényleg azt se tudtam, hova kapjak, de bevállaltam, mert a jövőre nézve újabb kapukat nyithat meg (Carrara német testvérvárosának a delegációját kellett elkísérni a Cinque Terrére).

Persze július közepétől aztán előreláthatólag semmi (a délelőtti munkám majd aug. végétől folytatódik), de próbálom a pozitívumot nézni ebben is: július közepén egy hétre Magyarországra utazom, utána meg kihasználom, hogy ilyen gyönyörű környéken lakunk és irány a tenger.

Újra a blogon

Az utóbbi időszakban valahogy nagyon elhanyagoltam ezt a blogot. Gondolom nemcsak én vagyok úgy időnként, hogy “Már megint eltelt egy hét?”. Van, amikor olyan, mintha az idő felgyorsulna meg persze, amikor több tennivaló is akad. Mi is történt velem ezekben a hónapokban? Végre sikerült pontot tennem a call centeres periódusom végére, bár elég kockázatos módon: egyszerűen felmondtam, anélkül, hogy kilátás lett volna másik munkára. Aki esetleg lemaradt az előzményekről: tavaly (és tavalyelőtt) 9 hónapot húztam le La Spezia egyik call centerében, a back office-ban, havonta újítgatott szerződéssel, amit a nagy ígéretek után persze nem hosszabbítottak meg. Pár hónap keresgélés után La Spezia másik call centerében találtam munkát (hála az égnek nincs több call center a környéken), itt már sajnos nem a back office-ban, hanem a “kedves” ügyfelek hívásaira kellett válaszolnom. (Az itt eltöltött hónapok gyöngyszemei hamarosan a blogon!) Hát … senkinek nem kívánok ilyen munkát. Persze ha valakinek ez az álma (volt ilyen), legyen, de hogy nem nekem való, az tuti! 5 idegörlő hónap után úgy gondoltam lesz, ami lesz, véget vetek call centeres karrieremnek. Persze itt is válság van, a környéken szinte lehetetlen munkát találni, mindenkinek hülyének nézett, de kivételesen optimistán álltam a dolgokhoz. Persze az is segített, hogy három hónapig a telefonálgatás mellett a népszámlálást is csináltam (azaz két munkám volt), amit most fizettek ki (jobban mondva a 70%-át, a maradék novemberben!). Eddig nem bántam meg a döntésemet: április közepén mondtam fel, május elején egy EU-s workshopon voltam Berlinben ingyen egy hetet (németes vagyok), amint pedig hazajöttem, rögtön elkezdtem négy órában egy cégnél dolgozni külkeresként (német piac). A szerződés persze rövidke, a szokásos munkaközvetítőn keresztül, de ha minden jól megy, szeptembertől jobb kilátások vannak. Addig is próbálok egy másik 4 órás munkát találni, hasonló munkakörben. A válság ellenére én azért reménykedek! És gyakrabban írok a blogra …

Perugia és a Trasimeno-tó

Perugia, részlet

Mint ahogy azt ígértem, egy külön beszámoló Perugiáról és környékéről. Mivel mi csak egy hétvégére mentünk el, csupán egy kis ízelítőt kaptunk Umbriából, ami egyébként nagyon gazdag látnivalókban és a táj is gyönyörű.

Perugia előtt megálltunk egy kicsit a Trasimeno-tónál, mivel volt egy kis időnk a fél 3-as csokigyár-látogatás előtt. Gondoltuk, megebédelünk a tónál. Az útikönyv a tó keleti partján Monte del Lago nevezetű kis falut ajánlotta mint középkori ékkövet.

Monte del Lago

A település tényleg hangulatos volt, bár picike és semmit nem találtunk nyitva, de az odavezető útról elénk táruló kilátásért megérte a kitérőt. Végül a Perugia felé vezető úton ebédeltünk meg, szerencsés választásnak bizonyult a jó kis porchettás (malachúsos), illetve umbriai szalámis szendvics.

A csokigyár-látogatás után pedig a szálloda felé vettük az irányt: a Primavera Minihotelben foglaltunk szobát: a közelben volt ingyenes parkoló, a hotel a belvárosban található, a szoba is szép volt.

Késő délután tehát Perugiát fedeztük fel. Érdekes módon korábban mindig idegenkedtem egy kicsit ettől a várostól, talán mert a tévében egyfolytában csak a Meredith Kercher ügy kapcsán beszéltek róla. Kellemes meglepetés volt így Perugia: egy dombon fekszik, autóval nekem elsőre kicsit bonyolultnak tűnt a közlekedés, de jó ötletnek tartom a mozgólépcsőket, amik igencsak megkönnyítik a gyalogosok dolgát. Perugiában rengeteg fiatal van, nem véletlenül: az 1929 óta fennálló Universitá Italiana per Stranieri rengeteg külföldi diákot vonz. A belváros nekünk nagyon tetszett, kiindulva a főtértől (Piazza IV Novembre), amelynek közepén az 1275-78 között Nicola és Giovanni Pisano által készített Fontana Maggiore található.

Fontana Maggiore és Palazzo dei Priori, Perugia

A tér egyik oldalán a dómba, másik oldalán a Palazzo dei Priori egyik termébe, a boltívekkel és 13. századi falfestményekkel díszített Sala dei Notariba lehet bemenni. A Palazzo dei Priori épülete tovább húzódik Perugia sétálóutcája, a Corso Vannucci mentén. Ebben az épületben kapott helyet a Polgármesteri Hivatal (Comune) és az Umbriai Nemzeti Galéria (Galleria Nazionale dell’Umbria) Piero della Francesca, Pinturicchio és Perugino remekműveivel.

Corso Vannucci, Perugia

Az utcán továbbhaladva a Kormányzói Palota (Palazzo del Governo) után elérjük a Rocca Paolinát: a perugiaiak által gyűlölt, a pápai uralmat szimbolizáló várat Olaszország egyesítésekor (1860-ban) rombolták le. Mára két bástya maradt meg és a vár föld alatti része: ez utóbbi igazi különlegesség, olyan mintha a föld alatt lenne egy külön városrész boltíves utcákkal, kiállításokkal a vár termeiben.

Rocca Paolina, Perugia

Érdemes egy kicsit csak úgy csatangolni is a városban, érdekes látnivalókra bukkanhatunk.

Nem messze a főtértől boltívekben gazdag utcarészletek, lépcsőkről váratlanul elénk táruló városrészek, szűk utcácskák vagy kissé távolabb a San Bernardino oratórium.

Oratorio di San Bernardino, Perugia

Egy délután persze nem volt elegendő a város megismeréséhez, a Galériát is kihagytuk ezúttal, de így is nagyon tetszett Perugia. Este a főtérhez (és a szállodánkhoz) közeli Il Cantinone nevű étteremben vacsoráztunk, amit jó szívvel tudok bárkinek is ajánlani: finom ételek, udvarias kiszolgálás, szép étterembelső a 15. sz.-i épületben, a vártnál alacsonyabb árakkal (alig került többe, mintha pizzáztunk volna).

Perugia, részlet

Következő nap pedig Assisi felé vettük az irányt, amiről egy újabb blogbejegyzésben fogok mesélni.