Időnként egy (jól) működő országról álmodom

Bizonyos időközönként minden évben egyszer csak eljutok arra a pontra, amikor elegem lesz az olaszokból és mehetnékem támad, mindegy, hogy hova, csak ne Olaszország legyen. Tavaly ez elég jól sikerült: májusban Berlinben jártam (szinte ingyen), júliusban Magyarországon voltam pár napot, augusztusban Norvégiában nyaraltunk, szeptemberben pedig Frankfurtban voltam 10 napot, bár ott olaszokkal munkaügyben, tehát nem teljesen számít. Pár hete ismét érzem a késztetést, hogy el innen, elég az olaszokból, még szerencse, hogy 3 nap múlva indulunk New York-ba.

Egyszerűen elérkezik az a pont, ahol már nem tudom elviselni az olaszok mentalitását, panaszkodását, stílusát, stb. (párom kivétel ez alól, de ő nem tipikus olasz). Elvágyom egy olyan helyre, ahol (még ha nem is 100%-an, mert olyan nincs), de működnek a dolgok. Ahol az úton nem szlalomozva kell közlekedni a sok kátyú miatt, ahol amint esik egy kis eső, nincs rögtön riadó, ahol nem kell éveket várni arra, hogy egy kb. 70-80 m-es hidat megépítsenek, (sőt ahol rögtön a véglegeset építik meg, nem először az ideigleneset, hogy aztán legyen mit lebontani). Ahol az autósok nem dobálnak ki bármilyen szemetet az ablakon, ahol nem áll a szemét halomban az út szélén. Ahol nem az a természetes, hogy átvágják a másikat, ahol csak tudják. Ahol nem pazarolnak el több miliárd eurót és így egy jól működő jóléti államban lehet élni. Ahol nem az a normális, hogy egy kismama pár hónap után visszatér a munkába, “majd a nagyszülők felnevelik a gyereket”. Ahol van normális bölcsi és ovihálózat, ahol tehát az se tragédia, ha nincsenek nagyszülők (a közelben). Folytathatnám a sort a végtelenségig, ezek így hirtelen azok a témák voltak, amik ebben az időszakban érintenek, foglalkoztatnak, ami azoknak, akik Olaszországban élnek, nem újdonság, akik viszont max. nyaralni jönnek ide, talán más megvilágításba helyezi az országot és lakóit. Egy olyan országot, amely vakációra csodálatos, de itt élni már talán nem annyira. Ahol a sok-sok (túlzott) jólét és pazarlás árát el kell kezdeni megfizetni. Ahol még nem fogták fel, hogy ha nem változtatnak, az ország össze fog omlani, ezzel a mentalitással nem lehet tovább menni.

Nemrég megkérdeztem a páromat is, hogy ő nem gondol-e néha arra, hogy jó lenne egy olyan országban élni, ahol a dolgok működnek, Ő erre azt válaszolta, hogy nem, ő már hozzászokott ehhez a nem működő Olaszországhoz. Azt hiszem, hogy a probléma pont itt van: az olaszok jó része egyszerűen bele van törődve a helyzetbe és nem is akar változtatni rajta.

Nem tudom, hogy képes lesz-e ez az ország kikerülni ebből a gödörből, szakadékból, amelyikbe részben saját hibájából került. Össze lehet valahogy egyeztetni a mediterrán mentalitást egy kis komolysággal, felelősségérzettel vagy csak szélmalomharcot vívunk?

Választások Olaszországban

Vasárnap és hétfőn zajlanak a parlamenti választások Olaszországban. Az ország nagy részének már nagyon elege van a politikából és a politikusokból, sokan már alig várták, hogy elérkezzen a szavazások napja, csak hogy ne kelljen többé a választási kampányok ígéreteit, acsarkodásait hallgatnia, annak ellenére, hogy jópáran (legalábbis az én ismerőseim) elég tanácstalanok abban, hogy kire is adják voksukat. Azt tudják, hogy kire biztosan nem (az országot az utóbbi években nevetségessé tett bohócra), de sajnos nem sok igazán értékes alternatíva áll a rendelkezésre.

A választásokról itt találtok cikket.

Híd le, híd fel, híd le, híd fel – egy évvel a katasztrófa után a helyzet változatlan

Egy helyi problémáról szeretnék írni, ami azonban betekintést ad az olaszok mentalitásába, gondolkodásmódjába, “logikájába”.

Aki követi a blogot, talán emlékszik, hogy egy éve milyen természeti katasztrófa sújtotta a környékünket és Ligúriát, az áradás mennyi pusztítást okozott. Konkrétan a mi településünkön is több házat, pincét elárasztott a víz, de a legsúlyosabb és a legtöbb ember életére kiható kár a híd tönkremenetele volt. Ez a híd a falu nagy részét köti (kötötte) össze a falu egy másik részével (ahova pl. sokan járatjak iskolába a gyerekeiket), illetve az út innen vezet tovább Carrara felé, jelentősége tehát egyértelmű.

Tavaly októbertől idén nyárig érdemben gyakorlatilag semmi nem történt: kiírták persze a pályázatot, de egy híd sokba kerül, pénz nincs, így csak halogatták az új híd felépítését. Majd tavasszal jelentkezett egy cég, hogy megcsinálja ingyen (gondolom jövőbeni fizetős munkákért cserébe) a hidat. ĺgy felvillant a remény sugara, hogy csak lesz megint hídunk, mivel híd nélkül a közlekedés meglehetősen komplikálttá és időigényessé vált, gyakorlatilag egyetlen (földcsuszamlásveszélyes) úton lehetett kijutni a faluból, dugók alakultak ki, a falu másik, a folyó túloldalán levő részébe eljutás ideje 5 percről minimum 25 percre nőtt, én Carrarába a korábbi 20 perc helyett min. 30 perc alatt jutottam el az autópályát igénybe véve és fizetve, stb.)

A pályázatot időközben megnyert cég természetesen beperelt mindenkit, az ingyenes munkát felajánló cég viszont felépített egy hónap alatt egy ideiglenes hidat. Így júliusra csak megnyílt a híd, tehát a turizmus sem szenvedett komoly károkat. A híd viszont csak ideiglenesnek lett megépítve, szükséges tehát egy végleges híd megépítése. Így november 5-től újra lezárták és elkezdték lebontani a hidat, hogy majd felépítsék a véglegeset, ami előreláthatólag március végére lesz kész. 5 hónapig tehát újra híd nélkül leszünk, az összes kellemetlenséggel együtt. Ez már magában nagyon szép, de a probléma nemcsak ennyi. A korábbi híd a folyón lezúduló hatalmas vízmennyiség miatt dőlt le (a közeli tenger visszanyomta a vizet az egyébként is hordalékkal teli folyómederbe). A folyómedret azóta sem tisztították, kotorták ki. Hiába építenek fel új hidat (azt is késéssel), ha a tragédiát kiváltó okot nem szüntetik meg, csak idő kérdése az újabb katasztrófa. Az olasz mentalitásba ez a gondolkodás, a megelőzés egyszerűen nem illik bele.

Itt állunk tehát egy évvel a katasztrófa után, a heves esőzések már elkezdődtek, minden hétvégén riadókészültség, (most hívtak megint 2 perce), semmi nem változott, ugyanott állunk. Mennyi kár, esetleg emberélet szükséges ahhoz, hogy végre változzon valami?

Az Olaszországban immár gyakorivá vált földrengések, áradások, földcsuszamlások kapcsán hasonló kérdést lehetne feltenni. Miért nem tanulnak/tanuluk az eddigi károkból és változtatnak/változtatunk? Hány természeti katasztrófa kell, hogy történjen még, hogy végre a megelőzésre fektessenek hangsúlyt?

Autót vezető, bicikliző, újságot olvasó “vakok”

Sajnos nem az orvostudomány valamelyik forradalmi találmányáról készülök beszámolni, hanem egy Olaszországban elterjedt csalásról, az ál-rokkantnyugdíjasságról. Az ilyen módon, az államon és a tisztes adófizető polgárokon élősködők ellen az utóbbi 2-3 évben az olasz hatóságok komolyan hadat üzentek. Szinte nem múlik el nap úgy, hogy valamelyik híradóban vagy aktualitással foglalkozó műsorban ne mutatnának be legalább egy ilyen esetet. A leglátványosabb természetesen az, amikor egy rokkantsági  nyugdíjat "élvező" "vak" személyt (természetesen jogosítvány nélküli, mert honnan lenne neki?) autóvezetésen, biciklizés vagy újságolvasás közben kapnak el. Az első esetet látván/hallván talán még el is mosolyodunk a helyzet abszurditása révén, de hamar lehervad a mosoly az arcunkról, amikor ezen tudósítások mindenapossá válnak.

Vizsgáljuk meg egy kicsit a tényeket és az adatokat. 2012 első 6 hónapjában 1565 álrokkantat füleltek le Olaszországban. Nagy részüket Dél-Olaszországban, de többször a valamelyik északi régióban lefülelt csalóról is kiderült, hogy Délről származik. Jelentős részük 5-10-15 vagy akár 20 éve élősködött így a társadalmon, tehát évente sok-sok millió euró látja a kárát ezeknek a trükköknek. Ezt a pénzt rengeteg más célra is lehetne fordítani, ha csak a témánál maradunk, például a középületek, hivatalok (sokszor egészségügyi intézmények!) akadálymentesítésére, mivel Olaszország ebben is jócskán le van maradva más európai országoktól. Én mindenestre szurkolok, hogy ez a küzdelem minél eredményesebb legyen, még akkor is, ha sok víznek kell még lefolynia ahhoz a Dunán (vagy inkább Pón, Teverén és Arnón), hogy ne az ügyeskedés, csalás legyen a követendő példa sokak számára ebben az országban. Mindenesetre bízom benne, hogy jó úton haladunk.

Újra Olaszországban (Norvégia kontra Olaszország)

Stílusosan péntek 17-én (Olaszországban nem péntek 13-a, hanem 17-e a szerencsétlen a babona szerint) visszaérkeztünk a nyaralásból. Na de mivel mi nem vagyunk babonásak és mert amikor megvettük a repülőjegyet nem is tűnt fel, hogy milyen napra esik, nyugodtan repültünk. (Lehet, hogy ezért volt olyan olcsó a jegy arra a napra?)

Hazatértünk tehát Norvégiából: a kellemes időből (hatalmas szerencsénk volt, 20-23º C, napsütés, csak egy nap esett az eső meg egy másik nap borult volt az ég) az idei nyár legmelegebb napjaiba. Bele is gondoltam, milyen lehet vajon azoknak a norvégoknak, akik velünk utaztak, gondolom elsősorban Pisát, Firenzét és Toszkána egyéb részeit jöttek megnézni 37 º C-ban …

Mivel a blog Olaszországról szól, nem írok élménybeszámolót, hanem csak egy-két gondolatot, különbségeket, amik így ebben az egy hétben feltűntek. Persze az alapvető eltérések annyira nyilvánvalóak, hogy el sem kell hozzájuk utazni. Egy mediterrán országból egy skandináv országba, hmmm… A hőmérsékletből adódó különbség egyértelmű, ugyanígy a mentalitás is: kimondottan kellemes volt egy hétig nyugodtabb helyen lenni, egész jól hozzászoktunk. Időnként persze találkoztunk olasz/spanyol turistákkal, akiket sokszor már messziről lehetett hallani, egyéb alkalmakkor viszont örömmel láttam, hogy más olaszok is alkalmazkodtak a viszonyokhoz és normálisan viselkedtek. A nagy nyugodtságnak a haugesundi reptéren (innen indult vissza a gép) rögtön vége is szakadt, amikor a mögöttünk sorban álló olaszok hevesen vitatták meg norvégiai élményeiket, tapasztalataikat. Az más kérdés, hogy a túlzott nyugalom szerintem ugyanúgy nem jó, mint az állandó ordítozás.

Ami viszont újdonság volt, bár az is igaz, hogy korábban sose gondolkodtam el rajta, hogy a norvég lányok mennyivel sportosabbak, vagy legalábbis sportosabbnak tűnnek. Akármerre jártunk (és volt legalább 10 ház a környéken), bármilyen napszak is volt, láttunk valakit futni. Nagyon sok lányt, jóval kevesebb fiút. Ehhez a témához kapcsolódik az a felismerés is, hogy a norvég lányok, nők jóval természetesebbek és normális testalkatúak. Persze ott is vannak teltebbek, de Olaszországban szerintem sokkal nagyobb a különbség: sok nagyon sovány van és jópár igencsak telt. A rengeteg plasztikázott “szépségről” meg ne is beszéljünk. Más Olaszországban élőt nem zavar egyébként ez a rengeteg, nem természetes nő?

Az ételek kategóriájában természetesen messze az olaszok viszik el a pálmát. Egyrészt Norvégiában rettenetesen drága minden, másrészt pedig az éghajlatnak köszönhetően sok zöldség, gyümölcs távolról érkezik, az ízük se az igazi, köretként többször adtak krumplit, brokkolit, karfolt, répát, ami nálunk inkább télen jellemző. Így egy hét után kimondottan hiányoztak a zöldségek. A gyümölcsökkel kicsit jobb volt a helyzet, külön élmény volt, hogy kétszer is tudtam vadon termő málnát szedni!

Majd’ elfelejtettem az autóvezetést! Egy hét alatt nem láttunk egy balesetet sem, nem hallottunk egy dudaszót, ez a része nagyon pozitív volt. Az viszont, hogy általában 70-80 km/h-val lehet menni és a traffipaxot a lejtőre teszik, már kevésbé tetszett és egy kis stresszt is okozott (rettenetesen borsosak a büntetések). Ezzel pedig el is érkeztünk egy másik témához, az árakhoz, amikről csak annyit, hogy nagyon magasak. Ők jól élnek, ez látszik is, nem csoda, hogy nem akartak/akarnak az Eu-ba belépni …

A jólét ott is látszik, hogy az utak mentén (főleg néhány fjordnál láttuk ezt) kis asztalka, a cseresznye kis tálkákban, papírra az ár kiírva és egy doboz a pénznek: becsületkassza. Párom le is fényképezte, mondván: Olaszországban fél óra alatt az asztalkát is ellopnák!

Ami még kellemes benyomást kelt, hogy minden olyan rendezett: házak, kertek. Vagy nagyon rendesen és gyakran nyírják a füvet vagy mindenhol pont akkor jártunk az egy hét alatt, amikor éppen lenyírták.

Utolsóként (nem fontossági sorrendben) pedig vesszőparipám, a nyelvtudás. Oké, nem beszélt mindenki tökéletesen angolul, de mindenhol jól elboldogultunk az angollal: amikor valakit leszólítottunk az utcán valamilyen infóért, egyszer sem fordult elő, hogy ne beszélt volna valamilyen szinten angolul. Próbáld meg Olaszországban! Ja, az hogy a tévében a filmeket, sorozatokat eredeti nyelven adják norvég felirattal? Olaszországban szerintem az egész ország közösen sztrájkolna, ha ilyesmit próbálnának meg.

Most így hirtelen ezek az érdekességek ugrottak be, természetesen mindkét országnak megvannak a pozitívumai, negatívumai, teljesen más a mentalitás is, kihez mi áll közelebb. Talán a kettő egyvelege lenne az ideális, de az már talán utópia. Bergenben egyébként a halpiacon minden standon dolgozik legalább egy olasz srác: fél évet ott tölt (amikor jó idő van), másik félévre pedig visszamegy Olaszországba. Nem rossz megoldás.

A londoni olimpia olasz szemmel

Mivel Olaszországban élek, könnyebb az olaszok olimpiai szereplését követni, mint a magyarokét. Persze próbálok nem lemaradni a magyarok szerepléséről sem, legalább interneten követni az eseményeket. De nézzük csak, milyen elvárásokkal is vágtak neki az olaszok ennek az olimpiának.

A korábbi olimpiákhoz képest kevés, 292 sportolóval indultak el (a ’92-es barcelonai olimpia óta nem volt ilyen kevés olasz versenyző). Rövid keresésem után arra nem találtam adatot, hogy hány aranyat várnak, viszont összességében legalább 25-26 érmet. Persze itt is megvannak azok a sportágak, illetve sportolók, akik éremesélyesek. Az egyik legnagyobb favorit Federica Pellegrini volt a gyorsúszásban, aki eddig messze elmaradt a várakozásoktól, de még javíthat. (Ő egyébként azért nem akarta vinni az olasz zászlót a nyitóünnepségen, mert másnap versenyeznie kellett. Na, a másnapi eredményei láttán akár vihette is volna a zászlót…). Egy másik nagy favorit a zászlóvivő tőröző Valentina Vezzali volt, aki bizonyos értelemben szintén csalódásnak bizonyult, mert “csak” bronzérmes lett, ami szerintem így is szép teljesítmény (főleg hogy már nem annyira fiatal), azért is mert az első két helyen is olaszok végeztek: Elisa Di Francisca és Arianna Errigo, az olasz női tőrözők tehát mindent elvittek egyéniben, amit lehetett.

Érmet vártak és aranyat nyertek az olasz férfi íjászok is csapatversenyben (ezt én is végigizgultam értük, valószínűleg életemben először néztem bele íjászversenybe).

Éremesélyes sportágak még az olaszoknak: női torna, ritmikus sportgimnasztika, kajak, gyaloglás, műugrás, női tenisz, férfi úszás (egyelőre a várakozáson alul), vízilabda, kerékpározás, röplabda, ökölvívás. Most hirtelen ezek jutottak eszembe, biztos van még egy pár meg persze mindig akad meglepetés is.

Érdekes dolog egyébként, amikor magyar versenyző is van meg olasz is. Az olasz kommentátor természetesen az olasz sportolónak szurkol, róla beszél. Ilyen volt például Szilágyi Áron és Diego Occhiuzzi döntője kardvívásban, ahol még az olaszok is elismerték, hogy nem volt mit tenni. A másik hasonló eset Gyurta Dániel 100-as döntője volt mellúszásban: az olasz folyton Fabio Scozzoliról meg az első helyezettről beszélt, míg én azt próbáltam ellesni, hányadik helyen van Gyurta.

Természetesen amikor nincs magyar versenyző az olaszoknak drukkolok és remélem, hogy mindkét ország sikeresen fog szerepelni ezen az olimpián.

Elvetélt az egyik utas a Costa Concordia tragédiája után – Az év átverése

Hetekkel ezelőtt röppent fel az a hír, miszerint egy lány, aki babát várt és a szerencsétlenül járt Costa Concordián utazott, annak ellenére, hogy az elsők között szállt mentőcsónakba, az események hatására elvetélt. Nem hiszem, hogy lenne valaki, aki ne sajnálta volna rettenetesen ezt a lányt (a hírben még az is benne volt, hogy már két éve próbálkoztak párjával a teherbeeséssel). Aztán egyik este a Striscia la notiziában (szatírikus hírműsor az olasz tévében) kezdték el vizsgálni az ügyet: a médiában bemutatott fotókon szereplő lány nem ugyanaz volt, mint aki a tévéműsorokban szerepelt, akinek viszont a hangja más volt, mint aki állítólag telefonos interjút adott egy másik műsornak. Kezdett tehát gyanússá válni a hír, főleg amikor kiderült, hogy az állítólagos áldozat ügyvédje az a Giacinto Canzona, aki már több kacsát is felröppentett az olasz sajtóban: az úton 180-nal száguldó apáca vagy a gazdájától több, mint 10 millió eurót öröklő macska.

Végül is kiderült, hogy (szerencsére) nincs semmilyen utas, aki elvesztette volna a babáját, az egész mese az ügyvéd fantáziáját “dícséri”.

A többi hír még elmehetett volna a viccek kategóriájába, de ezzel Canzona már tényleg túllőtt a célon. Ennek ellenére fogadjunk, hogy rá nézve nem lesz semmi komoly következménye az ügynek, sőt inkább csak reklámként szolgál ez neki? (És hogy nem utoljára hallottunk róla?)

C’è chi dice no – Van, aki nemet mond

Ki mond nemet, mire??

“C’è chi dice no” egy 2011-es olasz film címe, aminek három főszereplője arra az Olaszországban igencsak elterjedt rendszerre mond nemet, ami elsősorban az ismerősöknek ad munkát tudástól, végzettségtől, rátermettségtől, tapasztalattól függetlenül. Magyarán szólva a protekcióra.

A három, igen jó színész által megszemélyesített szereplő: Irma (Paola Cortellesi) orvosként várja régóta a végleges szerződést, ösztöndíjból próbál megélni, emiatt nem is mer belefogni a gyermekvállalásba, az egyik főorvos szeretőjének érkezése viszont keresztülhúzza számításait. Max (Luca Argentero) szintén régóta az egyik újságnál dolgozik, képességeit messze nem elérő cikkeket írogat és évek óta várja, hogy szerződést kössenek vele és végre igazi cikkeket írhasson. Samuele (Paolo Ruffi) a firenzei egyetemen “dolgozik”, az idézőjel a meg nem fizetett munka miatt van, ő dolgozik, de fizetés nélkül, jogi tanulmányokat publikál, persze nem a saját nevén és amikor már-már révbe érne és a hőn áhított kinevezést megkapná, őt is beelőzi érdemtelenül egy rokon.

Egy osztálytalálkozó révén három hősünk ismét kapcsolatba kerül egymásba és a helyzetet megelégelvén akcióba kezdenek, apró kellemetlenségekkel ellehetetlenítve a protekciósok életét. Sok-sok vicces, de elgondolkodtató helyzet után sikerül is megszerezniük a jogosan megérdemelt állásaikat, de sajnos nem túl sok időre.

Egy szelet Olaszország, szórakoztató köntösbe öltöztetett sok-sok realitással, ami a végén mégiscsak keserű ízt hagy a szánkban, legalábbis nekem, aki évek óta próbál normális munkát találni ebben az országban, egyelőre eredménytelenül …

Havazások, fagy, avagy hogyan is viszonyulnak az olaszok a télhez?

Ha rögtön meg szeretném válaszolni a blogbejegyzés címében feltett kérdést, azt mondanám: nem túl jól. Ami részben érthető is, mediterrán országról lévén szó: ha belegondolunk földrajz-tanulmányainkba, enyhe télről tanultunk és ez az ország jó részére igaz is (legalábbis elméletben). Egy másik részén, a hegyekben illetve Észak-Olaszország egy részén (Pó-síkság, Milánó, Torinó környéke) nagyjából az a tél a megszokott, ami akár Magyarországon is. A többi helyen viszont, érthető módon nincsenek felkészülve a havazásra, a hidegre. Így történhetett meg, hogy Róma néhány cm hóesés következtében lebénult, mivel nem volt elég hókotró sem, na de hogy is lett volna, ha ilyen esemény 30 éve történt utoljára? Az autók persze nyári gumival rendelkeznek, az enyémen sincs téli gumi, mivel normális esetben nincs is rá szükség. Vagy amit a saját bőrünkön is tapasztalunk, hogy amint a hőmérséklet néhány fokkal a nulla alá megy, a vízvezetékek befagynak, mivel itt sok helyen a felszín felett futnak. Nálunk ez tavalyelőtt történt meg, idén is tartottunk tőle, de nem érkezett meg az a hideg hozzánk, amit megjósoltak. Hozzáteszem, hogy szerencsére, mivel itt a vízóra is kint van és a hideg akár azt is tönkretehette volna (párom egyébként tett óvintézkedéseket, “befalazta” a vízórát). Ezek a dolgok egyébként a keményebb hideghez szokottaknak igencsak furcsa, mint ahogy az is, hogy -1°C-nál teljesen bebugyolált embereket látok vagy pár centis hóesés után síruhába öltöztetett gyerekeket (az a kevés hó 3 óra hossza alatt elolvadt…).

Nálunk tehát nem okozott nagy problémákat ez az időjárás, Olaszország nagy részén viszont igen, mint ahogy az sajnos a nagy havazások, fagyok (volt ahol -20°C-ot mértek) idején más országokban is megtörténik.

Olaszország más részein élők, nálatok voltak fennakadások?

10 nappal a Costa Concordia tragédiája után

Nem hiszem, hogy lenne még valaki, aki ne hallott volna arról a (sajnos abszurd) hajótörésről, ami január 13-án történt Olaszországban, Giglio szigete közvetlen közelében. 

A szakértői vizsgálatok természetesen folyamatban vannak, a fekete doboz is előkerült, a technológiának köszönhetően pedig több videófelvétel is a szakértők rendelkezésére áll. Ahogy a napok telnek, egyre több információ kerül napvilágra és egyre bonyolultabbnak is tűnik a helyzet. Az első napok tényei más megvilágításba kerülnek, például hogy a tragédia kizárólag a kapitány felelőssége volt-e (az, hogy ő konkrétan rengeteget hibázott, nem vitás), az eltűntek száma körül egyre nagyobb a bizonytalanság, mivel nem áll pontos utaslista a rendelkezésre, illetve mert valószínűleg több, nem regisztrált utas is volt a fedélzeten (köztük állítólag egy magyar nő is) .

A tragédia előzménye a már hagyománynak számító üdvözlés volt: a hajók sokszor a biztonságosnak ítélt távolságon belül közelítenek meg bizonyos helyeket, ebben az esetben Giglio szigetét. Az ütközés utáni manőverezés még vizsgálat tárgyát képezi, azaz konkrétan az a kérdés, hogy a kapitány tudatosan végezte-e vagy az immár kormányozhatatlanná vált hajó sodródott-e így. Ami tény, hogy a hajó kiűrítését megmagyarázhatatlanul későn rendelte el a kapitány és ez nevezhető a tragédia igazi okának.

Az este több, Schettino és De Falco között lezajlott telefonbeszélgetését is gondolom már mindenki meghallgatta, több nyelvre is rögtön lefordították és nem én vagyok az egyedüli, aki azt kérdezi, hogy a kapitány magánál volt-e (valószínűleg sokkos állapotban volt, bár neki szerintem nem volt joga hozzá) és szinte hihetetlen, hogy képes volt elhagyni a süllyedő hajót, miközben nagyon sok utas még rajta tartózkodott.

A tragédia (az emberi áldozatokon kívüli) másik szintén fontos szempontja a környezeti katasztrófa, illetve annak elkerülése. Ebben az esetben is jelentős tényező az idő: amíg az áldozatok utáni kutatás nem fejeződött be, nem lehet elkezdeni az üzemanyag kiszivattyúzását (ami egyébként kb. 4 hetet fog igénybe venni és egy holland cég fogja végezni), de intézkedések már történtek a környezet megóvása érdekében: a hajót egy bizonyos távolságról már körbevették egy olyan anyaggal, ami képes felfogni az esetleg kiszivárgó üzemanyagot.

Camogli (Ligúria)

Az elmúlt hetekben igencsak sűrű volt a programom (még mindig két munka köt le), nem is volt időm írni a blogra. Január első hétvégéjén viszont végre volt 3 szabadnapom (péntek, január 6. itt ünnep) és mivel az idő is kegyes volt hozzánk, értsd inkább tavasznak tűnt, mint télnek, kirándultunk egy kicsit. Camogliban tavaly is télen (vagy talán ősszel?) jártunk, hasonlóan szép időben, most ismét felkerestük ezt a helyet.

Tőlünk kb. egy órányira van, Genovához közel. Camogli mellett található Recco, ami a sajtos foccacciáról hires.

Forrás: www.cavoloverde.it

Camogliban is van egy hely, ahol reccói sajtos focacciát árulnak elvitelre (a parton Revello néven találjátok meg, via Garibaldi 183).

Így délben a hosszú sort kivárva (mindenki itt vásárol), mi is beszereztük a sajtos focaccia adagunkat (isteni finom, bár meglehetősen drága) meg egy kis hagymás focacciát és pizzát és a parton megebédeltünk. Amint az a képen is látszik, nem mi voltunk az egyedüliek, akik ezt a megoldást választották.

Camogli tipikus ligúr halászfalu a kikötőjével, szűk sikátoraival és színes házaival, amelyeket a hely adottságai (szűkössége) miatt több (akár 5-6) emeletesre építettek.

Az újságolvasás, nézelődés vagy akár a focizás is kellemes időtöltés ilyen helyen, ilyen időben.

Mária ünnep, Santa Lucia – készülődés a karácsonyra Olaszországban

December 8. Mária nap, vagy még pontosabban a szeplőtelen fogantatás ünnepe (bár az ünnep egyházi vonatkozása szerintem nem sok mindenkit érdekel) Olaszországban munkaszüneti nap: általában ilyenkor kezdődik el a karácsonyi ajándékvásárlási roham és a hagyomány szerint ezen a napon díszítik fel az olaszok a karácsonyfát. Ez egyébként egyike azon dolgoknak, amik tetszenek, bár szép emlék a 24-i délelőtti karácsonyfadíszítés is magyar szokás szerint, de jó ötletnek tartom, hogy két héttel tovább pompázik a fa az otthonokban. Mi egy kicsit késésben vagyunk, de ma délután mi is megvesszük a fát és feldíszítjük. Dec. 8-a idén csütörtökre esett, sokan pontét (hidat) csináltak, azaz kivették a pénteket is és elutaztak valamerre (főleg a karácsonyi vásárokat tartó városokba).

A Magyarországon viszont oly közkedvelt hagyomány, a Télapó érkezése december 6-án itt nem létezik (esetleg csak Dél-Tirolban), hasonló ünnep viszont Santa Lucia (Lombardiában, Venetóban, Friuliban): a szokás úgy tartja, hogy a december 12. és 13. közötti éjszakán jár körbe szamara hátán Santa Lucia és megajándékozza a gyerekeket. Általában a gyerekek tesznek ki egy kis csészében vizet, tejet meg egy kis kekszet, mivel a szent és a szamara a hosszú út során megéheznek, megszomjaznak. (Persze nem árt, ha a szülők másnap reggelre valamilyen módon eltüntetik a vizet, tejet, kekszet, egyébként oda az illúzió a gyerekeknek…)

Ismer valaki valamilyen a Télapóhoz, Santa Luciához hasonló hagyományt ebben az időszakban Olaszország más részein vagy más országokban?

Orvosválasztás Olaszországban, avagy hogyan válik egy látszólag egyszerű dolog kálváriává

Alapesetben mi kell az orvosválasztáshoz? A helyi Asl-t kell felkeresni a következő dokumentumokkal:

• személyigazolvány és Taj-kártya (tessera sanitaria)
• munkaszerződés
• attestato di soggiorno (egyfajta engedély az EU-s országokból jövőknek)
• az orvos neve

Ez eddig oké, bonyolultabbá a dolog akkor kezd válni, amikor határozott idejű munkaszerződése van valakinek, mint pl. nekem volt, amikor havonta hosszabbítgatták. Mit is jelentett ez? Ha egy hónapos munkaszerződésed van, akkor egy hónapig van orvosod, ha utána megint kötnek veled szerződést vagy meghosszabbítják az előzőt, újra el kell menned az Asl-ba és újra ki kell választanod az orvost. Mivel nem vagyok egy betegeskedő típus, nem is nagyon izgatott ez a dolog, csak az egyik hónapban mentem el orvost választani, mert fáradékonyság miatt gondoltam, hogy elmegyek vérvizsgálatra és ha már az orvosnál jártam, írattattam az uszoda és a konditerem használatához szükséges igazolást is, hogy egészséges vagyok (itt ilyen is van …).

November közepén újra találtam munkát, a változatosság kedvéért a másik la spezia-i call centerben, immár konkrétan telefonos munkát (értsd: 6 órán keresztül fogadni az ügyfelek hívásait). Mi történik erre velem? Szerda reggel óta nincs hangom… Nagyszerű. Orvost még nem választottam az új munkaszerződéssel (mivel reméltem, hogy nem betegszem le), irány az Asl, utána meg az orvos, hiszen így nem mehetek dolgozni. Megérkezek az Asl-hoz: az épület felújítás alatt, az Asl elköltözött egy másik címre (számomra teljesen ismeretlen környékre). Telefon a barátomnak, suttogva elmagyarázom a helyzetet, telefonos segítség a cím megtalálásához, ami nem olyan egyszerű: ipari és kereskedelmi negyed, össze-vissza dobált házszámokkal, egy óra keresgélés után csak megtalálom az épületet, persze semmi sem volt rá kiírva, csak az ajtón egy lap, hogy a város védőszentjének ünnepe alkalmából aznap zárva vannak … Esetleg el lehet menni La Speziába. Oké, gyerünk! Nyomozás a cím után, megtalálom, iszonyatos tömeg, még egy órát tart nyitva, de kb. 40-en vannak előttem, elképzelhetetlen, hogy sorra kerüljek. Oké, ezen a ponton már a barátom is besokall, felhívja a dokit (mivel ismeri), hogy nem lehetne-e elintézni az igazolást aznap, én meg másnap elmegyek az Asl-hoz. Doki szerencsére azt mondja, hogy megoldható, így tehát délután felkeressük az orvost.

Másnap reggel irány az Asl. Fél 9-kor nyit, én ott is vagyok, kár, hogy már 30-an ott vannak előttem, nekem meg 10-re haza kell érnem az esetleges ellenőrzés miatt (Olaszországban, ha betegszabin vagy, ellenőrizhetnek, hogy otthon vagy-e: 10 és 12, illetve 17 és 19 óra között). Nem maradhatok tehát, lehetetlen időben sorra kerülni. A dühítő az egészben az az, hogy az emberek 99%-a a ticket alóli mentesség miatt vár, emiatt már kora reggel sorba állt és bár én teljesen másra várok, betegen, ugyanúgy ki kell várnom a sorom, mert nincs elég alkalmazott…

3. nap újra próbálkozom más taktikával: barátom koránkelő, azt mondja, ő odamegy már 7-re, én meg kicsit később, ő foglalja a helyet. A taktika bevált, én vagyok az első, ezúttal háromnegyed 9-re már végeztem is! A kérdés csak az, hogyha a barátom nem ismerte volna az orvost, én hogyan számoltam volna el ezt a két napot a cég felé? Betegszabival ugye nem, mivel nem mehetettem volna orvoshoz, szabim nincs, mivel csak két hónapos a szerződés, marad a fizetetlen szabadság az olaszok szervezetlensége miatt. Köszi…

P.S.: hangom azóta sincs.



35-40 évesen a szülőknél lakni??

A kérdés után két kérdőjelet is tettem, mert a magyar mentalitás szerint ez tényleg furcsa, akár elképzelhetetlen dolog. Az olaszoknál viszont nagyon is általános jelenség, hogy 30-35, akár 40 évesen is a szülőknél lakjon a “gyermek”. Ha belegondolunk, igencsak kényelmes megoldás: ott van a mamma, aki itt ugye gyakran háztartásbeli, reggeli, ebéd, vacsora tehát tálalva, a mosnivaló kimosva, kivasalva, kell ennél több? Ha a “gyermeknek” van munkája, tehát keres pénzt, milyen jó megoldás: albérletet nem kell fizetnie, esetleg belead valami a kosztpénzbe, ne adj Isten a rezsibe, ha meg nincs munkája (sokszor előfordul), nincs az a nagy kényszer, hogy munkát találjon, tető úgyis van a feje felett, kaja van, stb. Az, hogy nem önálló, barátot/barátnőt nem nagyon vihet fel vagy legalábbis ciki, a látszat szerint sok mindenkit nem zavar olyan nagyon. A hétköznapok kényelme fontosabb.

Még azok is, akik egyetemre járnak, pl. a mi környékünkről Pisába, inkább ingáznak minden nap, oda-vissza kb. 3 óra vonattal, mintsem albérletbe költözzenek Pisában, tanuljanak és mellette esetleg dolgozzanak és így kiélvezzék az egyetemi éveket.

Sokszor főleg a kisebb településeken élnek együtt a generációk, ami itt teljesen természetes. Inkább az a furcsa, amikor valaki amellett dönt, hogy miután talált munkát, beköltözik a városba. Így történhetett meg az egyik ismerős családnál, hogy a 24-25 éves, egyetemet végzett lány végre talált aránylag fix munkát La Speziában (kb. 20-25 perc kocsival) és összeköltözött két barátnőjével. Nekünk (nem olaszoknak) eddig minden oké. Na, de a családja: teljesen kiborultak, hogy a lány ilyen hamar elköltözött otthonról és most a kétségbeesés szélén állnak, mivel a lány biztos leszbikus, mivel két barátnőjével lakik együtt! Nesze neked önállósodási vágy!

Azért van, ahol a szülők megelégelték, hogy az immár igencsak felnőtt és jól kereső “gyerek” még mindig náluk lakik és a legkevésbé sem mutatja önállósodási szándékát 40 évesen, a szülők unszolására sem, így drasztikus megoldáshoz folyamodtak: beperelték a saját gyereküket! Ilyen is van …

Más országokban mi a helyzet ezen a téren? Magyarországon változott valami az utóbbi években, mi is esetleg ebbe az irányba haladunk?

Az olaszok és az angol nyelv

Az olaszok “kiváló” idegennyelvtudásáról nemrég már írtam, most itt van  három vicces videó. Az első Giovanni Trapattoni angoltudását dícséri, aki annak ellenére, hogy 2008 óta az ír válogatott szövetségi kapitánya, angolul nem sokat beszél. (Reméljük, hogy az ír válogatott többet fejlődött a fociban, mint ő az angolban az elmúlt 3 év alatt…) Ha belegondolok, hogy az Olaszországba szerződött külföldi focisták pár hónap után általában már elég jó olasztudással adnak interjút, Trapattoninak van mit szégyellnie.

Ignazio La Russa, volt védelmi miniszter is próbálkozik az angollal a sajtótájékoztatón, ... eredménytelenül.

Azért Alessandra Mussolini se semmi:

Elkerülhető katasztrófák??

Az utóbbi időszakban Olaszországban történt természeti katasztrófák miatt egyre több szó esik arról, hogy valamilyen módon meg lehetett-e volna előzni ezeket (vagy legalábbis egy részüket).

A klíma felmelegedése manapság már sajnos tény, a saját bőrünkön tapasztalhatjuk. Még itt, Ligúriában sem normális, hogy november elején kb. 20° C van (nappal). Már a klímaváltozás is az ember rovására írható, de nézzük, mi minden van még a háttérben. Hasonló esőzések a környéken évtizedekkel ezelőtt is előfordultak, de a következmények nem voltak ilyen súlyosak. Csakhogy azóta is folyamatosan építkeznek az emberek, ami önmagában még nem is lenne baj, az igazi gond az az, hogy olyan területekre adnak építési engedélyt, ahova nem lenne szabad (értsd: közvetlen folyópart, domb-, hegyoldalak bizonyos részei). A főleg Dél-Olaszországban elterjedt házépítési szokásokról (engedély nélkül, kinek, hova tetszik, felhúz egy házat) ne is beszéljünk!

Tény, hogy olyan helyeken is volt probléma, ahol évtizedek, -századok óta állnak házak. Igen, csakhogy a patak-, folyómedreket nagyon sok ideje nem takarítják ki rendesen. Így persze, hogy a folyómeder hamarabb megtelik vízzel!

Ez a két tényező sajnos az olaszországi áradások, földcsuszamlások jó részénél jelentős szerepet játszik. A mi környékünk konkrét esetében valószínűleg a duzzasztók egyidejű, hirtelen megnyitása okozta elő a tragédiát,  illetve súlyosbította a helyzetet. (Ezt még vizsgálják, az igazságot valószínűleg soha nem fogjuk teljesen megtudni, mivel Olaszországban vagyunk…). Ehhez valamilyen vizes szakember biztos érdemben hozzá tudna szólni, én nem vagyok szakértő, annyit tudok, hogy ennek kapcsán folyik a vizsgálat. Az, hogy a torkolatnál a tenger nem tudta befogadni a vizet, hanem csak visszanyomta,sajnos tény és már többször előfordult.

A lakosság nem megfelelő tájékoztatása, illetve felkészítése a vészhelyzetre csak tovább növelte a helyzet súlyosságát.

A kérdés az, hogy milyen változásokra számíthatunk. Lesz-e végre rendes szabályozás, be fogják-e azt tartani, elvégzik-e végre (és hogyan) a szükséges munkákat? Az eddigi évek olaszországi tapasztalatai révén némi kétely azért van bennem …

Euró – lira

Amikor Olaszországban bevezették az eurót, az árak igencsak megemelkedtek, ezt azóta is képesek felemlegetni. Mivel a lira elég értéktelen volt, azaz nagy címleteket használtak, az euróra való áttérés előtt hosszú ideig ment az a reklám, mely szerint az aprópénz is számít.  Gondoljunk csak bele: 10 euró kb. 20000 lírának felel meg. A lírához szokott olaszoknál fennállt a veszély, hogy az 50 centet például értéktelennek tartják, mivel 50 lírának nem sok értéke volt. Valahogy azért csak átszoktak, de engem kicsit megmosolyogtat sok olasz azon szokása, hogy fejben még mindig átváltja az eurót lírára (és nemcsak az idősebbek, hanem a középkorosztály is).  Így olykor (főleg, amikor valaminek az árát sokallják) ilyenféle mondatokat hallhatunk: Ejha, 150 euró … Gondolj csak bele: 300000 líra! Nyomatékosítva ezzel, hogy tényleg sokba kerül. Ez kicsit olyan, mintha én még évek múlva is átváltanám forintra az árakat. Vagy van, aki külföldön él és át szokta váltani? (Persze nem az első időszakról beszélek.)

Az olaszok és az idegen nyelvek

Az olaszok általában furcsán néznek, amikor meghallják, hogy Magyarországon (meg más országokban is) az iskolában lehet tanulni olaszul, sőt hogy sokmindenkinek az olasz a második idegen nyelv. Nem értik, miért, mi értelme van. Úgy beszélnek róla, mintha valami kis csoda lenne. A nagy részüknek érthetetlen, hogy miért tanul valaki egy olyan nyelvet, amelyet csak egy országban beszélnek vagy hogy miért tanul valaki egy nyelvet csak kedvtelésből (mint ahogy az sokszor előfordul az olasszal: szép nyelv, szép ország). Olaszországban angolul, franciául és spanyolul tanulnak általában, néhány helyen németül, illetve a klasszikus gimnáziumokban kötelező a latin és az ógörög (na én meg ezt nem értem, mi értelme van, főleg ez utóbbinak). A nyelvtanulás ellenére nyelveket nem igazán beszélnek. Az én tapasztalatom az az, hogy inkább csak azok tudnak jó szinten valamilyen nyelven, akik az adott országban jártak kint, akár több hónapos tanfolyamon is, illetve akik kint dolgoznak/dolgoztak (merthogy innen is sok fiatal menekül). Itt nem jellemző a nyelvvizsgázás sem, messze nincs az a kényszer, illetve láz, mint Magyarországon. A magántanár sem jellemző, jobban mondva megfizethetetlen: 30-40 eurót is képes elkérni egy igazi tanár egy óráért. Egyetemisták vagy frissen végzettek persze adnak korrepetálást, kevesebb pénzért meg a válság is lenyomta valamennyire az árakat. Itt egyébként a nyelvszak is másképp működik. 

Az első évben kezdik el tanulni a nyelvet, számomra olyan, mintha valami nyelvtanfolyam lenne. Találkoztam olyan elsőéves angolszakossal, aki nem tudta mi az a “surname”… Ha a mi felvételinkre gondolok, engem 18 évesen Dantéról kérdeztek, olaszul … Itt így tehát a 3. év végére eljutnak valamilyen szintre, de messze nem olyanra, mint Magyarországon. Más kérdés, hogy a magyar egyetemeken esetleg jobban koncentrálnak az irodalom, történelem, stb elsajátítására az adott nyelven, míg a beszélt nyelvet szinte elfelejti az ember (nem tudom, az utóbbi években mi változott). Mindenesetre mi még mindig jobban állunk ezen a téren. Az English First 44 országot érintő felmérése alapján az angol nyelvtudás terén a magyarok sem állnak túl fényesen: a 20. helyen vagyunk, de az olaszok még nálunk is gyatrábban teljesítettek, ők a 23. helyen végeztek. Ha valakit érdekel a kapcsolódó cikk, itt olvashatja el.

Persze nem ez az egyetlen felmérés létezik, de gondolom a többi is hasonló eredményt mutat, kivéve ha a statisztika szubjektív véleményen alapul: egy olasz sokkal inkább hajlamos arra, hogy magasabb szintre tegye a nyelvtudását, mint egy magyar. Jó példa erre az önéletrajz is: általában minimum egy szinttel magasabbat írnak, mint a valóságos, tehát: angol: nagyon jó, még ha éppen jó is, illetve képesek beleírni pl.: francese: livello scolastico, azaz francia: iskolai szint. Mit is jelent ez? 1-2-3-…-10 éve tanulta a nyelvet az iskolában, akkor se tudott semmit, most meg még kevesebbet, de jól mutat az önéletrajzban. Az én párom is azzal bíztatott, hogy írjam bele az én önéletrajzomba az oroszt mint livello scolastico. Az én reakcióm erre, még inkább magyar mint olasz mentalitással: na, de kb. 20 szót tudok oroszul, abból is az egyik Tapsi Hapsi, a másik Télapó, na meg tudok jelenteni is, hogy hányan hiányoznak az osztályból. Na, jó, nagyjából emlékszem a cirill betűkre is … Így az én önéletrajzomból ez kimaradt (ellenben az angoltudásomat egy kicsit felértékeltem – itt már érződik az olasz hatás).
A másik “szép” és vicces dolog, amikor az olaszok beszélnek angolul. Amikor úgy gondolják, hogy az olasz szó angolosan kiejtve már oké. Néha igen, de nem mindig. Így sokszor nem létező angol szavakat kapnak. Így lett az angol “weather forecast” egy olasz szájában “prevision”, mivel olaszul az időjárás előrejelzés “previsione”. Szép dolog a kreativitás … Na, ezt értse meg valaki, aki nem tud olaszul!

Összességében tehát ne várjunk az olaszoktól csodát! Ha nyaralni jövünk, főbb nyaralóhelyeken elboldogulhatunk az angollal, esetleg a némettel (ha sok német jár arra), egyébként meg jó, ha megtanulunk alapszavakat olaszul, esetleg hozunk magunkkal egy kisszótárt. Munkát meg olasz nyelvtudás nélkül felesleges keresni, kivéve esetleg egy-két nagyon speciális mukahely (pl. kutatóintézet, ahol angol a munkanyelv).

Tudod, mi az a “caffelatte”?

Az olaszok mindig elcsodálkoznak, hogy milyen jól beszélek olaszul. Sőt, amikor elmondom, hogy én már Magyarországon megtanultam olaszul, teljes az elképedés: ott lehet olaszul tanulni?

Persze én még próbálok néha rá is játszani és csak azért is használni pl. a congiuntivót (aki nem tanul(t) olaszul: kötőmód), amit beszélt nyelvben sok olasz nem használ, mert így sokszor hallom vissza: jobban beszél olaszul, mint mi, még a congiuntivót is használja. Ennek ellenére néha mégis sikerül belefutnom valami okostojásba. Ebben az esetben párom egyik (szerencsére) távolabbi rokona (több aranyköpése is volt már). Már többször beszéltünk, tudta rólam, amit kellett, hol, hogy tanultam olaszul, évek óta itt élek, congiuntivo, stb. Egyszer mesél valami történetet, hogy egy vacsorán mennyit evett, másnap reggel nem is volt éhes, csak egy tejeskávét (caffelatte) ivott. Itt megáll a mesélésben, tök komolyan rámnéz és megkérdezi: Sai che cos’è il caffelatte? (Tudod, mi az a tejeskávé?) Na, hát mit lehet erre válaszolni? Sì, certo che lo so. (Igen, persze, hogy tudom.) Nálunk azóta szállóigévé vált, főleg mivel reggel sokszor azt iszok. Párom megkérdezi: tudod mi az, amit iszol? Vagy egyenesen: tudod mi az a “caffelatte”?

És ti tudjátok, mi az a caffelatte?
Aki külföldön él: tettek már fel Nektek is hasonló, intelligens kérdéseket?

Perugiai gyilkosság – Felmentették a vádlottakat (Amanda Knox és Raffaele Sollecito)

Az olaszok – ki tudja miért – nagyon szeretik követni a gyilkossági ügyeket. Minden évben van (sajnos) jónéhány olyan eset, ahol nem találják a gyilkost, illetve a vádlottakra nem tudják egyértelműen rábizonyítani bűnüket, így az olasz híradók szinte folytatásos sorozatként számolnak be a legújabb eseményekről vagy ha az nincs, akkor újra elmondják, mi történt eddig, hátha van még valaki, aki nem tudja pontosan a részleteket. Eddig egyetlen eset volt, ahol a megölt lány szülei sajtócsendet kértek, megjegyzem, szerintem jogosan.

Az egyik legnagyobb vihart kavart ügy egy angol diáklány meggyilkolása Perugiában. Két vádlottat első fokon már elítéltek, másodfokon azonban, tegnap, elsősorban a bizonyítékok szennyezettsége és néhány súlyos tévedés miatt felmentették őket. A cikket itt találjátok:

http://hvg.hu/vilag/20111004_amanda_knox_meredith_kercher

Az biztos, hogy az ügy még sokáig a figyelem központjában marad, mert egyrészt a vizsgálatokat újra kell kezdeni (egy vádlott már tölti a büntetését, ő valószínűleg tényleg ott volt és részt vett a gyilkosságban, de a kérdés, hogy egyedül volt-e), másrészt mert ha a két, most felmentett fiatal tényleg ártatlan az általuk 4 börtönben töltött év újabb, komoly vitákat vet fel. A szomorú az az, hogy ezek alatt az évek alatt szinte felejtésbe merült az, hogy egy fiatal lány meghalt, míg sokkal nagyobb figyelem övezte az amerikai diáklányt, aki (lehet akaratlanul, de) gyakorlatilag sztárrá vált. Még film is készült az ügyről. Én tényleg csak azt remélem, hogy végre kiderül az igazság (még ha kevés is rá az esély).