Bizonyos időközönként minden évben egyszer csak eljutok arra a pontra, amikor elegem lesz az olaszokból és mehetnékem támad, mindegy, hogy hova, csak ne Olaszország legyen. Tavaly ez elég jól sikerült: májusban Berlinben jártam (szinte ingyen), júliusban Magyarországon voltam pár napot, augusztusban Norvégiában nyaraltunk, szeptemberben pedig Frankfurtban voltam 10 napot, bár ott olaszokkal munkaügyben, tehát nem teljesen számít. Pár hete ismét érzem a késztetést, hogy el innen, elég az olaszokból, még szerencse, hogy 3 nap múlva indulunk New York-ba.
Egyszerűen elérkezik az a pont, ahol már nem tudom elviselni az olaszok mentalitását, panaszkodását, stílusát, stb. (párom kivétel ez alól, de ő nem tipikus olasz). Elvágyom egy olyan helyre, ahol (még ha nem is 100%-an, mert olyan nincs), de működnek a dolgok. Ahol az úton nem szlalomozva kell közlekedni a sok kátyú miatt, ahol amint esik egy kis eső, nincs rögtön riadó, ahol nem kell éveket várni arra, hogy egy kb. 70-80 m-es hidat megépítsenek, (sőt ahol rögtön a véglegeset építik meg, nem először az ideigleneset, hogy aztán legyen mit lebontani). Ahol az autósok nem dobálnak ki bármilyen szemetet az ablakon, ahol nem áll a szemét halomban az út szélén. Ahol nem az a természetes, hogy átvágják a másikat, ahol csak tudják. Ahol nem pazarolnak el több miliárd eurót és így egy jól működő jóléti államban lehet élni. Ahol nem az a normális, hogy egy kismama pár hónap után visszatér a munkába, “majd a nagyszülők felnevelik a gyereket”. Ahol van normális bölcsi és ovihálózat, ahol tehát az se tragédia, ha nincsenek nagyszülők (a közelben). Folytathatnám a sort a végtelenségig, ezek így hirtelen azok a témák voltak, amik ebben az időszakban érintenek, foglalkoztatnak, ami azoknak, akik Olaszországban élnek, nem újdonság, akik viszont max. nyaralni jönnek ide, talán más megvilágításba helyezi az országot és lakóit. Egy olyan országot, amely vakációra csodálatos, de itt élni már talán nem annyira. Ahol a sok-sok (túlzott) jólét és pazarlás árát el kell kezdeni megfizetni. Ahol még nem fogták fel, hogy ha nem változtatnak, az ország össze fog omlani, ezzel a mentalitással nem lehet tovább menni.
Nemrég megkérdeztem a páromat is, hogy ő nem gondol-e néha arra, hogy jó lenne egy olyan országban élni, ahol a dolgok működnek, Ő erre azt válaszolta, hogy nem, ő már hozzászokott ehhez a nem működő Olaszországhoz. Azt hiszem, hogy a probléma pont itt van: az olaszok jó része egyszerűen bele van törődve a helyzetbe és nem is akar változtatni rajta.
Nem tudom, hogy képes lesz-e ez az ország kikerülni ebből a gödörből, szakadékból, amelyikbe részben saját hibájából került. Össze lehet valahogy egyeztetni a mediterrán mentalitást egy kis komolysággal, felelősségérzettel vagy csak szélmalomharcot vívunk?
