Hétfőn már vissza is tértünk, gyönyörű (és fárasztó) utazás volt, de mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy egyszer menjen el Bretagne-ba.
Már egy jó ideje nem voltam Olaszország határain kívül, így érdekes és tanulságos volt ez a francia út. Folyamatosan az olaszok között élve már sok dolog, különbség nem is igazán tűnik fel vagy ha fel is tűnik és ennek hangot is adok, akkor általában “tedescának”, azaz németnek bélyegeznek. Mert itt aki másmilyen, értsd: kicsit pontosabb, precízebb, mint az olaszok, az német és kész. Sőt amin már lassan meg se lepődök és ki se akadok, amikor azt mondják, hogy hát igen, mert a magyarok olyan németesek. A kérdésre, hogy hány magyart is ismernek a válasz legtöbbször: egyet sem. Na, ennyit az előítéletekről.
Visszatérve a francia út tanulságaira örömmel láttam, hogy a franciák is olyan “németesek”. Hogy örülnének, ha hallanák… Átszeltük az országot, megálltunk jópár helyen és mindenhol virágokkal díszített házakat, rendezett kerteket, utcákat láttunk, az emberek nem szemetelnek, nem zajosak. A gyerekek sem üvöltöznek, mint ahogy azt olasz kortársaik teszik. Egyik nap az óceán partján, a strandon ebédeltünk (piknik), mögöttünk francia család 4 gyerekkel (2-5 év közöttiek). A gyerekek homokoztak, ástak, lapátoltak, hordták a vizet, építették a homokvárat és mi ebéd után nyugodtan tudtunk pihenni is, mert nem zajongtak. Meg is állapítottuk, hogy ha olasz család lett volna, kicsit más lett volna a helyzet. Másnap ez a megállapításunk rögtön be is igazolódott: az egyik városba reggel elég korán értünk, mivel tudtuk, hogy kedvelt a turisták körében és nem akartunk nagy tömeget. Tényleg nem is voltak sokan, élvezhető is volt, amíg fel nem bukkant két olasz család, összesen 4 gyerekkel. Nem is tudom ki volt hangosabb, a szülők vagy a gyerekek. Na, rögtön irányt váltottunk. Egyébként valóban az összes alkalommal, amikor valaki hangosabb volt az átlagnál, az olasz volt. (Persze voltak normális olaszok is, értsd akik normális hangerővel beszéltek. Míg Olaszországban teljesen megszokott ez a kiabálás, más országokban azért kicsit ciki tud lenni vagy legalábbis biztos ismertetőjegy.)
A közlekedés szempontjából is tapasztaltunk néhány érdekes dolgot. (Zárójelben jegyzem meg, hogy én már Olaszországban tanultam vezetni, a jogsit Magyarországon szereztem ezer éve, de utána soha nem vezettem, tehát itt újratanultam.) Az olasz és a francia autópályákat nem lehet egy napon említeni. Már a táj miatt is sokkal többet le lehet vezetni Franciaországban (minden zöld, dimbek-dombok, legelésző tehenek mindenfelé: tiszta relax). Ok, ez adottság. Na de az egy hét alatt Franciaországban nem találtunk annyi útépítést, mint Olaszországban egy óra alatt. Ha esetleg valaki meg tudja magyarázni, miért pont augusztusban kell az autópályákon a munkákat végezni, amikor az összes olasz utazik?? Persze az is igaz, hogy egész évben javítgatják az autópályákat, miért is függesztenék fel pont erre az egy hónapra…
A vezetési stílusbeli különbségekről ne is beszéljünk, majd egyszer egy külön blogbejegyzést írok idevágó tapasztalataimról, de mindenesetre külön felüdülés volt, hogy a franciák használják az indexet (akkor amikor kell) és csak két kocsit láttunk jobbról előzni (olaszok lehettek inkognitóban).
A szép kertekre, parkokra visszatérve persze ott nagy előny, hogy többet esik az eső vagy legalábbis arányosabban. Nálunk is esik, csak éppen 1-2 nap alatt zúdul le a havi/kéthavi mennyiség… A növényzet is, legalábis a mi környékünkön, tényleg elég buja, igencsak rendszeres karbantartásra lenne szüksége. Ezt leszámítva nem hiszem, hogy az átlag olasz mentalitással össze lehetne egyeztetni a szépen nyírt sövényeket, fákat, tip-top kis kerteket. Valahogy a kettő kizárja egymást. De talán pont ebben rejlik Olaszország varázsa. Kinek mi tetszik. Mindenesetre felüdülés volt egy hét erejéig mást látni.
(Az itt leírtak általánosításon alapulnak, de azért valamennyi igazság van benne. A megkérdezett olaszok is hasonlóképpen vélekedtek.)
