Ez a kérdés (hasonlat) jutott eszembe valamelyik nap, amikor kicsit fáradtan este ledőltem a heverőre pihenni. Mert ugye pár hónappal ezelőtt még úgy éreztem magam, mintha be lennék zárva valami kalitkába, persze csak képletesen: munkalehetőség a környéken szinte semmi, én a call centerben válaszolgatok a hívásokra, egyre kevesebb kedvvel. Aztán egyszer csak azt mondtam, hogy elég. Valahogy éreztem, hogy ha most nem hagyom ott a call centert, akkor ottragadok akár évekre, mint ahogy sokmindenkit láttam és csak egyre kiégettebb leszek. Valami azt súgta, hogy ez a megfelelő pillanat. Aztán hogy tényleg megérzés volt-e vagy pedig az “ennél már csak jobb lehet”-érzés adott magabiztosságot és ezáltal úgymond bevonzottam a lehetőségeket, nem tudom. A lényeg, hogy mint az előző blogbejegyzésben is írtam, délelőttre találtam munkát. Pár hete pedig délutánra is, bár csak alkalmit, azaz csak egy pár hétre, de most ez is jó. És amikor megvolt már mindkét munka, az egyik hétvégére beesett egy harmadik is. Na, akkor már tényleg azt se tudtam, hova kapjak, de bevállaltam, mert a jövőre nézve újabb kapukat nyithat meg (Carrara német testvérvárosának a delegációját kellett elkísérni a Cinque Terrére).
Persze július közepétől aztán előreláthatólag semmi (a délelőtti munkám majd aug. végétől folytatódik), de próbálom a pozitívumot nézni ebben is: július közepén egy hétre Magyarországra utazom, utána meg kihasználom, hogy ilyen gyönyörű környéken lakunk és irány a tenger.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése