Nina Zilli – egy ugrás a múltba

Régen nem tettem fel semmilyen olasz zenét, pedig néha jó dolog akár új előadókat megismerni vagy már ismert énekesek dalait újra meghallgatni. Mostanában megint többször “futottam bele” Nina Zilli dalaiba, így gondoltam, róla írok pár sort.

Nina Zilli szerintem üde színfolt az olasz zenei életben. Az utóbbi időben divatba jött a retró, a vintage az élet több területén is. Nina Zilli stílusával, öltözködésével, dalaival az 50-es, 60-as éveket idézi fel.

2009/2010-ben Ferzan Özpetek: Mine vaganti (Szerelem, pasta, tenger) filmjének betétdalával, a 50 mila lacrime-vel (50 ezer könny) válik híressé. 2010-ben a L’uomo che amava le donne című dallal szerepel és ér el 3. helyezést a Sanremói Dalfesztiválon a Fiatal tehetségek kategóriájában.

A következő években is (2011 és 2012) szerepel a fesztiválon és ő képviseli Olaszországot a 2012-es Eurovíziós Dalfesztiválon a L’amore é femmina című dallal, amellyel a 9. helyen végez.

Nektek bejön a stílusa vagy inkább más olasz énekeseket kedveltek?

Autót vezető, bicikliző, újságot olvasó “vakok”

Sajnos nem az orvostudomány valamelyik forradalmi találmányáról készülök beszámolni, hanem egy Olaszországban elterjedt csalásról, az ál-rokkantnyugdíjasságról. Az ilyen módon, az államon és a tisztes adófizető polgárokon élősködők ellen az utóbbi 2-3 évben az olasz hatóságok komolyan hadat üzentek. Szinte nem múlik el nap úgy, hogy valamelyik híradóban vagy aktualitással foglalkozó műsorban ne mutatnának be legalább egy ilyen esetet. A leglátványosabb természetesen az, amikor egy rokkantsági  nyugdíjat "élvező" "vak" személyt (természetesen jogosítvány nélküli, mert honnan lenne neki?) autóvezetésen, biciklizés vagy újságolvasás közben kapnak el. Az első esetet látván/hallván talán még el is mosolyodunk a helyzet abszurditása révén, de hamar lehervad a mosoly az arcunkról, amikor ezen tudósítások mindenapossá válnak.

Vizsgáljuk meg egy kicsit a tényeket és az adatokat. 2012 első 6 hónapjában 1565 álrokkantat füleltek le Olaszországban. Nagy részüket Dél-Olaszországban, de többször a valamelyik északi régióban lefülelt csalóról is kiderült, hogy Délről származik. Jelentős részük 5-10-15 vagy akár 20 éve élősködött így a társadalmon, tehát évente sok-sok millió euró látja a kárát ezeknek a trükköknek. Ezt a pénzt rengeteg más célra is lehetne fordítani, ha csak a témánál maradunk, például a középületek, hivatalok (sokszor egészségügyi intézmények!) akadálymentesítésére, mivel Olaszország ebben is jócskán le van maradva más európai országoktól. Én mindenestre szurkolok, hogy ez a küzdelem minél eredményesebb legyen, még akkor is, ha sok víznek kell még lefolynia ahhoz a Dunán (vagy inkább Pón, Teverén és Arnón), hogy ne az ügyeskedés, csalás legyen a követendő példa sokak számára ebben az országban. Mindenesetre bízom benne, hogy jó úton haladunk.

Carne salada – trentinói specialitás

Olaszország különböző részein az éghajlattól és a hagyományoktól függően más és más specialitásokat találhatunk. Párom rokonai révén gyakran járunk Trentinóban, így most egy jellegzetes trentinói ételt szeretnék Veletek megismertetni, a “carne salada-t”.

Szó szerint lefordítva sózott hús (carne salata), de ez nem adja vissza igazán ennek a húsnak a lényegét. A carne salada is egy ősi receptre vezethető vissza és (mint oly sok finom étel) a szükség szülte, vagyis az az igény, hogy a húst minél hosszabb ideig lehessen tárolni.

A Garda-tó északi részén az 1400-as évek óta él az a szokás, hogy a marhahúst babérlevéllel, borókabogyóval, sóval és fokhagymával ízesítve kőből készült tárolókba (pitari) teszik, nehéz köveket helyeznek rá és hosszasan érlelik.

Így egy nagyon ízletes húst kapunk, amit többféleképpen lehet elkészíteni: carpaccióként nyersen vékony szeletekre vágva, egy kis extraszűz olívaolajjal meglocsolva, néhány darab parmezánforgáccsal, egy kis rucolával vagy friss zöldséggel vagy carne salada alla griglia-ként: egy kicsit vastagabb szeletet pár másodpercre meggrillezve, köretként passzol hozzá a krumplipüré, brokkoli, friss zöldségek vagy (kicsit ütősebb) a bab. Én a grillezett változatot részesítem előnyben, de csak azért, mert valahogy nem tudtam még megbarátkozni a nyers hússal.

Trentinóban járva mindenesetre érdemes valamilyen formában megkóstolni.

Lucca (Toszkána)

Lucca a kedvenc városaim közé tartozik. Sok olasz várossal (főleg a szomszédos Pisával és Firenzével) ellentétben még nem özönlötték el a turisták, a városfal mögött azonban egy igazi ékszerdoboz rejtőzik. Elbűvölő szűk utcácskák, terek, tetőteraszok, templomok, tornyok, hangulatos kávézók, éttermek, üzletek. 

Egész egyszerűen egy élvezhető város azzal a fajta olaszos hangulattal, amit más helyeken a rengeteg turistacsoport egy kicsit elront. Persze Lucca sem ismeretlen az Olaszországot és főleg a Toszkánát felkereső utazók számára, de sokan kihagyják a programból, mivel nem büszkélkedik világhíres látnivalókkal. De ha szánunk rá egy kis időt (pár órát), igen kellemes meglepetéssel szolgálhat.

Lucca belvárosa egy 4 km hosszú, több száz éves fallal van körülvéve, amin egy gyönyörű, fákkal szegélyezett sétányt alakítottak ki. A helyiek általában ide járnak futni, biciklizni, sétálgatni, olvasni (sőt láttunk egy idős urat, aki olvasás közben el is bóbiskolt).

Jó ötlet körbesétálni vagy inkább körbebiciklizni a falon. Sok helyen bérelnek egyébként biciklit, a belvárosban is ideális közlekedési eszköz.

Lucca leghíresebb látnivalója a Piazza Anfiteatro. Itt az I. században egy amfiteátrum állt. Ma egy középkori épületekkel körbevett tér, éttermekkel, helyi specialitásokat árusító boltocskákkal.

Luccában számos templom található. A San Martino katedrálisban őrzik a Volto Santót (XII. sz.-i fakereszt Krisztussal).

A Piazza Anfiteatro közelében található San Frediano bazilika csodás mozaik homlokzattal büszkélkedik.

A legérdekesebb talán az ókori római fórum helyén álló, San Michele templom, fehér márvány homlokzatával, tetején Mihály arkangyal szobrával. A mellette levő tér a luccaiak egyik kedvenc találkozóhelye.

Ne feledkezzünk meg Lucca híres szülöttjéről, a Bohémélet, a Pillangókisasszony, a Tosca és a Turandot szerzőjéről, Giacomo Pucciniről (1858-1924) sem. A szülőházában kialakított múzeum a San Michele tér mellett egy kis utcában található.

Lucca több középkori toronnyal is büszkélkedik. A Torre Guinigi a torony tetejét ékesítő fák révén mindenkinek szemet szúr, de szép kilátás nyílik az óratoronyból (Torre delle Ore) is.